Már három napja folyamatosan zuhog az eső, mintha előjele lenne valami nagyon rossznak. Zoe, mégis ilyen kegyetlen időben, e csendes estén , az utakat rója szótlanul. Csak megy és megy, céltalanul. Amikor egy sikátorhoz ért, meghallott egy furcsa, nagyon különös zajt. Lehúzta a fejéről, kedvenc, fekete kapucniját, és a nyirkos falhoz tapadt, hogy belessen a sötét utcába. Zöld szemén megcsillantak, az utcai lápmák narancssárgás fényei. Ahogy bepillantott meglátott, egy háttal álló személyt, zsebre volt téve a keze és egy magas, izmos férfi előtt állt. A lány nem mozdult, csak halkan figyelte az eseményeket, vigyázva nehogy belepottyanjon olyanba amibe nem kéne.
Egyszerre csak, halványkék fény vetült az edzett férfira, mintha egy lámpával
világították volna meg, de nem egészen. Alig telt el három másodperc, az ember egyik pillanatból a másikra porrá foszlott. Zoeban az erek is megfagytak, lefehéredett és arca színe megegyezett a faléval. Szíve hevesen dobogott, és szemei égtek. Azon nyomban el akart szaladni, de félt. Viszont rémülete nem maradt szótlan, halk hang hagyta el száját, mint aki sír. Persze erre, az addig háttal álló alak megfordult, és ezzel együtt a lány is kilencven fokos fordulatot vett, és imádkozott, hogy ne jöjjön oda hozzá. Ekkor messziről egy kocsi közeledett, megnyugtatva a lányt, aki most újra erőt vett magán és bepillantott. Nem volt ott semmi és senki, egy kis por dombocskát kiéve. Zoe beleremegett, amikor belegondolt, hogy valaha az egy ember volt, és döbbentségét a tömör füst csak fokozta, ami a sikátorból áradt, eltakarva mindent.
Itt volt az idő. A lány olyan gyorsan kezdett el szaladni, mintha üldöznék. Mert üldözték is: a történtek. Otthon csak az események cikáztak a fejében. Mit is látott valójában? Egy gyilkosságot? Mi ez az egész? Ez a legbékésebb város amit ismer. És mi volt az a kék fény?
A rémképek csak úgy kavarogtak a fejében, és nem tudott volna lenyugodni. Mi van ha a gyilkos meglátta? Sosem gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet az ő életében, azt hitte csak a filmekben van ilyesmi. De tévedett, még mekkorát. Mert ez csak a kezdet volt.
-Három nappal később-
Nem tudom kiverni a fejemből a történteket, de már kissé megnyugodtam. Talán szemfényvesztés volt az egész. De mégis kit akarok áltatni? Láttam, amit láttam. Viszont nincs mit tennem, nem szólhatok senkinek. Nincs mit mondanom.
Egy étterembe, falatozóba ballagtam. Igazából nem is tudom, hogy hívjam. Nagybátyámé a hely, és a legjobb dolog benne, hogy minden hónapba más a témája az ételeknek. A hónapban például mexikói. Majdnem minden nap ide járok, meg is van a saját helyem, úgyhogy ma is odatartottam. Ahogy közeledtem, egyre jobban kezdett fájni a szemem. Mikor beértem már könnyeztem is, és azt hittem szétdurrannak a látószerveim. Rendelni is alig tudtam, lehajtott fejjel, a kezemmel az arcomon, kértem egy mexikói specialitást, de hirtelen felém tartottak egy kék zsebkendőt. Elfogadtam és amikor a szememhez tapasztottam, végre láthattam, hogy ki adta a kendőt. Egy ismeretlen fiút láttam, pincérruhába egy hatalmas mexikói kalappal a fején. Új dolgozó volt, tudom, mert a többieket már ismerem. Szégyellem magam, de elkapott a röhögés.
-Mi olyan vicces? - szólt hozzám mogorván a fiú.
-Bocs! -sziszegtem, majd visszaadtam a zsebkendőt- köszönöm!
Elvette azt, majd leírta a rendelést és távozott.
Talán negyven perce vártam rá, és mégse jött senki, úgyhogy gondoltam, megnézem hol van már a 'mexikós' fiú. A szemeim még mindig sajogtak, úgyhogy a figyelmem megingott. A fiú persze, pont akkor jött az étellel, és nem láttuk egymást. (Most komolyan, hogy nem láttuk egymást?) Szóval BUMM, az összes kaja rajtam landolt, beborítva mindenemet. Itt jön a filmes pillanat, amikor egymás szemébe nézünk, és szerelem első látásra. Csak egy másik történetben, mert itt az volt, hogy megláttam a kezében a telefont, amin egy sms volt megnyitva. Na szép.
- Talán ha nem telefonoznál, nem jönnél neki a vendégeknek- töröltem le magamról a maradékot.
-Talán ha a magad dolgával törődnél, hamarabb feltakarítanák.
-Nem rajtad landolt a fő fogás- mutattam végig magamon.
- Tényleg nem- röhögött ki.
Jó igaz, hogy hamar fel lehet idegesíteni, de nehogy már ez a paraszt húzzon fel. Szóval a lábammal toporzékoltam kicsit, hogy a fiú ne csak a földön lévő étellel foglalkozzon, hanem például kérjen bocsánatot.
-Tudom, mit akarsz!
-Oh igen, és még mindig itt vagy?
-Régi duma!- röhögött újra ki.
Itt volt vége. Mégis mit akarok bizonyítani? Hogy jó beszólásaim vannak? Azt még fejlesztenem kell. Hogy menő vagyok? Hát nem vagyok az. Úgyhogy inkább leléptem, amíg nem süllyedek mélyebbre.
Alig egy sarokra a helytől, már a szemem sem fájt, és észrevettem, hogy az emberek bámulnak. Persze hisz tele voltam étellel, szóval a sok szúrós nézéstől, égtem egy sort, ez volt a második ezen a napon. Még mindig dühöngtem a fiú miatt, de ami megtörtént az megtörtént. Otthon belegondolva, ez a szemfájós dolog is ,elég groteszk volt, de mivel elmúlt, nem foglalkoztam vele. Ezzel sem, ahogy a másik esettel sem.
Pedig a kettő összefüggött. Innentől kezdve, pedig az életem csak hullámzott, amit egyik percben élveztem, mert minden olyan jó volt, izgalmas, és élettel dús. Máskor a halálomat kívántam volna, mert a kétségbeesés, a csalódás, erősebb volt, mint én. Egy ideig. Mert az élet mindig tartogat meglepetéseket és akadályokat, amik vagy megerősítenek, vagy legyengítenek.
Tudjátok, az emberek mindig megváltoznak, ezekben a lélekpróbáló időkben.
